A Parfüm Szent: válogatás Paramahansza Jogananda (vegetáriánus) Egy jógi önéletrajza című könyvéből, 1/2 rész

Ma örömmel osztunk meg részleteket Paramahansza Jogananda (vegetáriánus) „Egy jógi önéletrajza” című könyvének ötödik, „Az ’Illatok Szentje’ bemutatja csodáit” című fejezetéből.

5. FEJEZET: Az „Illatok Szentje” bemutatja csodáit

”’Mindennek elrendelt ideje van, és minden akaratnak ideje van a Menny alatt.’

Salamon e bölcsessége nem nyújtott nekem vigaszt; valahányszor elhagytam otthonomat, mindenütt fürkészve kerestem nekem rendelt gurum arcát. Ám útjaink csak középiskolai tanulmányaim befejezése után keresztezték egymást. Két év telt el az Amarral a Himalája felé tett szökésem és ama nagy nap között, amikor Sri Juktésvar megérkezett az életembe. Ez idő alatt számos bölccsel találkoztam: az ’Illatok Szentjével’, a ’Tigris Szvámival’, Nagendra Nath Bhadurival, Mahászaja Mesterrel és a híres bengáli tudóssal, Dzsagadísz Csandra Bószéval.

Az ’Illatok Szentjével’ való találkozásomat két előzmény vezette be: az egyik harmonikus, a másik humoros volt. ’ISTEN egyszerű. Minden más bonyolult. Ne keress abszolút értékeket a természet viszonylagos világában.’ E végső érvényű filozófiai szavak lágyan jutottak el fülemhez, miközben némán álltam Káli templomi képmása előtt. Megfordulva egy magas férfi volt ott. Öltözéke – vagy annak hiánya – elárulta, hogy vándor szádhu. ’Valóban átlátott kusza gondolataimon!’ Hálásan elmosolyodtam. ’A természet jóságos és félelmetes oldalának Káliban megtestesülő kettőssége nálam bölcsebb elméket is zavarba ejtett!’ ’Kevesen fejtik meg a titkát! A jó és a rossz az a nehéz talány, amelyet az élet szfinxként állít minden értelem elé. A legtöbben meg sem kísérlik megfejteni, és életükkel fizetnek érte, éppúgy, mint hajdan Théba idején. Ám itt-ott akad egy kimagasló, magányos alak, aki sohasem ismeri el vereségét. A kettősség májájából ő ragadja ki az egység oszthatatlan igazságát.’ ’Meggyőződéssel beszél, uram.’

’Régóta gyakorlom az őszinte önvizsgálatot, a bölcsességhez vezető, gyötrelmesen fájdalmas utat. Önmagunk vizsgálata, gondolataink lankadatlan megfigyelése kíméletlen és megrázó tapasztalat. A legerősebb egót is porrá zúzza. Az őszinte önelemzés azonban matematikai pontossággal látókat formál. Az „önkifejezés”, az egyéni vélekedések útja viszont önző embereket szül, akik biztosak abban, hogy joguk van sajátosan értelmezni ISTENT és a világegyetemet.’ ’Az Igazság alázatosan visszavonul az ilyen öntelt eredetiség elől.’ Élveztem a beszélgetést. ’Az ember egyetlen örök igazságot sem érthet meg, amíg meg nem szabadul a tettetéstől. Az évszázadok iszapjáig lecsupaszított emberi elmében hemzsegnek a számtalan világi téveszme visszataszító lényei. A csataterek küzdelmei eltörpülnek ahhoz képest, amikor az ember először száll szembe belső ellenségeivel! Nem halandó ellenfelek ezek, akiket az erő gyötrelmes felvonultatásával le lehet győzni! Mindenütt jelen vannak, sosem pihennek, még álmában is üldözik az embert, és a métely kifinomult fegyverével felszerelkezve e tudatlan vágyak katonái mindannyiunk vesztére törnek. Esztelen az, aki eltemeti eszményeit, és megadja magát a közös sorsnak. Tűnhet-e másnak, mint erőtlennek, érzéketlennek és dicstelennek?’

’Tisztelt uram, ön nem érez együtt a tanácstalan tömegekkel?’ A bölcs egy pillanatig hallgatott, majd közvetve válaszolt. ’Gyakran nehéz egyszerre szeretni a láthatatlan ISTENT, minden erény tárházát, és a látható embert, akiben látszólag egyetlen erény sincs! A leleményesség azonban felér a labirintussal. A belső kutatás hamar feltárja az emberi elmék közös vonását: az önző indíték szilárd rokonságát. Legalább egy értelemben nyilvánvalóvá válik az emberek testvérisége. E kijózanító felismerést döbbent alázat követi. Ez együttérzéssé érik embertársaink iránt, akik nem látják a felfedezésre váró lélek gyógyító erejét.’ ’Uram, minden kor szentjei önhöz hasonlóan együtt éreztek a világ szenvedéseivel.’ ’Csak a felszínes ember válik érzéketlenné mások fájdalma iránt, miközben elmerül saját szűk körű szenvedésében.’ A SZÁDHU szigorú arca észrevehetően megenyhült.

’Aki önmagát szikével boncolja, megtapasztalja az egyetemes együttérzés kitágulását. Megszabadul egója fülsiketítő követeléseitől. Ilyen talajon bont virágot ISTEN szeretete. A teremtmény végül Teremtőjéhez fordul, ha másért nem, hát hogy gyötrelmében megkérdezze: „Miért, Uram, miért?” A fájdalom alantas ostorcsapásai végül az Isteni Végtelen Jelenlétbe hajszolják az embert, holott annak szépsége önmagában is magához kellene vonzania.’ A bölcs és én Kalkutta Kálighát-templomában voltunk, ahová azért mentem, hogy megcsodáljam híres pompáját. Alkalmi társam széles kézmozdulattal söpörte félre a díszes méltóságot. ’Tégla és habarcs nem zeng hallható dallamot; a szív csak a létezés emberi énekére nyílik meg.’

Kisétáltunk a bejáratnál hívogató napfénybe, ahol hívek sokasága járt-kelt. ’Ön még fiatal.’ A bölcs elgondolkodva végigmért. ’India is fiatal. Az ősi risik eltörölhetetlen mintákat alkottak a spirituális élethez. Ősi tanításaik e korban és ezen a földön is elegendők. E fegyelmező előírások nem idejétmúltak, és nem védtelenek a materializmus fortélyaival szemben: máig formálják Indiát. Évezredek óta – sokkal régebben, mint azt a zavarba ejtett tudósok ki mernék számítani! – a kétkedő Idő újra meg újra igazolta a védikus bölcsesség értékét. Fogadja el örökségeként!’

Amikor tisztelettel elbúcsúztam az ékesszóló szádhutól, tisztánlátó képességéről tett tanúbizonyságot: ’Miután ma elmegy innen, rendkívüli élményben lesz része.’ Elhagytam a templom környékét, és céltalanul bolyongtam. Egy sarkon befordulva egy régi, bőbeszédű ismerősömbe botlottam, akiknek társalgási képessége mit sem törődik az idővel, és az örökkévalóságot öleli át. ’Hamarosan elengedlek, ha elmesélsz mindent, ami külön töltött hat évünk alatt történt.’ ’Micsoda ellentmondás! Most mennem kell.’ Ő azonban megragadta a kezemet, és apró részleteket csikart ki belőlem. Olyan volt, mint egy kiéhezett farkas – gondoltam derűsen; minél tovább beszéltem, annál éhesebben szimatolt új hírek után. Magamban Káli istennőhöz fohászkodtam, hogy segítsen méltósággal szabadulnom. Társam hirtelen otthagyott. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és megszaporáztam lépteimet, mert tartottam tőle, hogy ismét kitör rajta a beszédláz. Gyors lépteket hallottam magam mögött, ezért még jobban siettem. Nem mertem hátranézni. Az ifjú azonban egy ugrással utolért, és vidáman megmarkolta a vállamat. ’Elfelejtettem mesélni Gandha Babáról, (Illatok Szentje), aki amott tiszteli meg jelenlétével azt a házat.’ Egy néhány méterre álló házra mutatott. ’Találkozz vele, érdekes ember. Talán rendkívüli élményben lesz részed. Isten veled!’ – mondta, és valóban távozott. Eszembe villant a Kálighát-templomban megismert szádhu hasonló jóslata.

Kíváncsiságom végképp felébredt, ezért beléptem a házba, és egy tágas szalonba vezettek. Az emberek keleti módra elszórtan ültek egy vastag, narancsszínű szőnyegen. Áhítatos suttogás ütötte meg a fülemet: ’Nézd, Gandha Baba […]. Bármely virág illatát képes átadni egy illattalan virágnak, hervadt szirmot tud új életre kelteni, vagy elérheti, hogy az ember bőre kellemes illatot árasszon.’”